2022.12.26. Teremtés 2.0 - A tenger hangja
2022 Szenteste. Az én választásomra újra megnéztük Giuseppe Tornatore 1998-as filmjét, Az óceánjáró zongorista legendáját, melynek operatőre Koltai Lajos volt, zenéjét pedig Ennio Morricone szerezte.
Korábban is ajánlottam már karácsonyi filmnek, Egy jó történet többet ér egy trombitánál címmel.
“Egyik nap a Déli pályaudvari, majd másnap a Széll Kálmán téri villamosmegállóban tangóharmonikázott egy hajléktalan férfi, a hangszerére rá volt írva nagybetűkkel, hogy ELADÓ.”
“Különös és szomorú analógiája az életnek, hogy éppen aznap intéztem az 59 évesen elhunyt öcsém temetését a Szilágyi Erzsébet fasor Nyúl utcai megállója közelében és kaptam meg a temetkezési cégtől a kis ezüst trombitás nyakláncát egy borítékban.
Egy ilyen magánéleti dráma még érzékenyebbé teszi tisztánlátásunkat. A “KőkeményValóság” jön szembe ilyenkor és szinte letaglózza az embert. Meghal egy számunkra fontos kedves családtag, a testvérünk és részvétnyilvánításokat fogadunk, de közben súlyos számlákat kell fizetnünk, beszerzendő igazolásokat hitelesíttetnünk…, nincs idő elérzékenyülni… A sírásnak csak neki próbálunk futni, de nem jön a könny, csak a torkunkban levő csomó fojtogat.
Majd szembejött velem a következő megállóban, a Széll Kámán téren ez a látvány.
Hazajöttem és letöltöttem képet, kinagyítva róla a lényeget, a hajléktalan férfit, a hangszerére rá volt írva nagybetűkkel, hogy ELADÓ. A celjuta szatyorban kiváltatlan receptek. Zacskókba csomagolt lábbal, egy felfordított festékes vödrön ülve a zenéjéért alamizsnát remélt.” (A teljes cikk)
Lám 2022 Szentestéjén Az óceánjáró zongoristája nézése közben már megint a Teremtés témájánál kötök ki, Isten megnyilvánulási késztetésén, mint az előző a Sár és a Teremtés c. elmélkedésemben.
“Lenni vagy nem lenni!?”
Teremtés 2.0
A Teremtés 2.0 viszont a “Lenni vagy nem lenni!?” kérdésének már egy következő fokozata. Amikor az Isten Emberalakban akar testet ölteni.
Felveszi a földi léthez szükséges egyik jelmez-szkafandert az égi jelmeztárból és becipzározva magát egy ember életnyi időre alászáll a Földre. Eljátssza a szerepet, amit aztán az Ember-Isten szabad akaratából kiválasztott az Univerzális Teremtéstörténetből…, amit a megnyilvánulni vágyó EgyIsten anno bele súgott a fülébe a megtestesülés előtt és még a biztonság kedvéért előtte megmutatja, belevetíti a tudatába azt a gravitációs erővel vonzó földi szépséget, ami miatt - szintén szabad akaratából - felvállalja azt az egy bizonyos drámát a végtelen sok közül. (Számomra az Univerzum az Egy végtelen számú verzióját jelenti.)
.jpg)
“A család csírája anyád vágyódásában rejlik.” (Khalil Gibran)
Ahogy az óceánjáró zongoristáját - 1900-at - várná a siker, ha leszállna a hajóról, de sokáig nem vonzza őt egyáltalán a part, míg nem egyszer egy lány tekintete igézi meg…
...akit az egyik jelenetben rajongók és újságírók-fotósok hada vesz körül a zuhogó esőben a hajó tatján.
Hé, mit csinál itt magában, számolja a hullámokat?
A kapitány mondta, hogy hamarosan átkelünk a Ráktérítőn.
Végre láthatunk valamit. A tenger naponta tízszer változtatja a színét.
Többször. Egész nap itt tudnék állni és nézni.
A földművesek egyáltalán nem nézik a tengert. Félnek tőle. Legalábbis ezt hallottam.
Ez nem igaz. Egyszer azt mondta nekem apám, hogy hallotta a tenger hangját.
Valóban? És mit mondott?
Nem mondhatom el. Titok. És a titkokat meg kell tartani.
Aztán elhangzik az az egy szó, ami minden partra érés előtt egy valakiből tör elő:
Amerika!
Hölgyem! Siet? Elnézést hölgyem. Beszélnem kell önnel! Az apjával találkozik, igaz?
Igen. Honnan tudja?
Azt hiszem, találkoztam vele. Ezen a hajón, pár évvel ezelőtt.
Nem hiszem, hogy ugyanezzel a hajóval ment volna.
Biztos vagyok benne hogy ezzel.
Volt harmónikája?
Együtt játszottunk. Nem tudom, hogy emlékszik-e még rám, de szeretném üdvözölni.
Rendben, átadom. De honnan tudja, hogy én ki vagyok? Ez elég különös, nem?
Titok. És a titkokat meg kell tartani. Még ha az apja akkor másképp is gondolta.
Sok szerencsét!
Köszönöm! Önnek is!
Jöjjön és látogasson meg egy nap. A Mott utca 27-ban lakunk. Az apám nyitott egy halboltot.
Talán.
Hallottam néhány érdekességet a tenger hangjáról:
Az egyik érdekesség, hogy a tengerrel nem rendelkező országok lakói sokkal depressziósabbak.
A másik pedig, hogy tengerzúgás is benne van a Föld 7,83 Hz-es Schuman rezgésében (egyébként annak a szinte "gyomorból" felhangzó OM hangnak a frekvenciája is ez).
Ha erről rezgésről az embert lekapcsolnák - pl. egy Faraday-kalitkába ültetve napokra - , akkor meghalna. (Ezek alapján a börtönök lakói, de a panellakásokban élők is jelentősen le vannak ilyetén módon árnyékolva. Az ÉLET jeleinek hullámhossza nem-igen hatol át a vasbeton rácsozatán.)
S ha már zene:
A normál zenei A hang frekvenciája 1982 óta 440 Hz („concert pitch"); a zenekarok erre hangolnak. Érdekesség, hogy 1895-ig ez 415 Hz (historikus A), 1938-ig 435 Hz (bécsi A), ami már 1982-ig is 440 Hz volt.A csecsemő kb. 20 kHz-ig képes hallani a hangokat, de a korral ez a felső határ csökken, akár 6-8 kHz-ig vagy az alá is.Európában a váltakozó áram frekvenciája 50 Hz (a zenei G hanghoz közeli frekvencia), Amerikában és Japánban 60 Hz.
Aztán főhősünk egyszer csak mégis elszánja magát, s végül félúton hajó és a part közt megáll majd visszafordul. Erről szól az utolsó monológja:
Minden teljesen rendben volt azon a hajóhídon, és is remek voltam a felöltőmben.Jól szerepeltem, és nem voltak kételyeim, le akartam szállni. Nem ezzel volt a baj. Nem az állított meg, amit láttam. Hanem az, amit nem láttam. Érted ezt? Amit nem láttam. Ebben a burjánzó városban volt minden, csak a végét nem láttam sehol. Volt ott minden. De nem volt vége. Nem láttam azt, hogy mindez hol ér véget. A világ végét.
Vegyünk egy zongorát. Elkezdődnek a billentyűk, végetérnek a billentyűk. Tudod, hogy nyolvannyolc van belőlük és senki sem mondhat mást. És azon a nyolvannyolc billentyűn a zene, amit létrehozhatsz, végtelen. Ez tetszik nekem. Ez képes éltetni.
De te elindítasz azon a hajóhídon, és kigördítesz elém egy billentyűzetet, millió és millió billentyűvel és az az igazság, Max, hogy nincs végük az a billentyűzet végtelen. De ha az a billentyűzet végtelen, nincs zene, amit eljátszhatnál rajta.
Rossz padon ülsz. Az a zongora Istené. Krisztusom, láttad az utakat, csak az utakat? Hogy bírod ki ott lent? Ezernyi volt belőlük! Hogy tudsz csak egyet választani?
Egy asszony, egy ház,egy darab saját föld, egy tájat nézni körülötted, egyféleképp meghalni. Az egész világ rád nehezedik, anélkül, hogy tudnád, hol végződik.
Sosem féltél, hogy szétszakadsz, csak attól hogy erre gondolsz, az élet iszonyú nagyságára?
Én ezen a hajón születtem. A világ elment mellettem, de egyszerre kétezer ember. És voltak itt kívánságok, de sosem több, mint ami elfér egy hajón, az orr és a tat között. Lejátszottad a boldogságodat egy zongorán, ami nem volt végtelen. Én így tanultam meg élni.
A szárazföld számomra egy túl nagy hajó. Egy túl gyönyörű nő. Egy túl hosszú út. Túl erős parfüm. Zene, amit nem tudom, hogy játszak. Nem tudok leszállni erről a hajóról.
Legfeljebb kiléphetek az életemből. Végül is, olyan mintha sosem léteztem volna az emberek számára.
Te vagy a kivétel, Max. Te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy itt vagyok. Kisebbség vagy. Jobb, ha hozzászoksz. Bocsáss meg nekem, barátom. De én nem szállok le.
Max. Látom a jelenetet odafönn. Néhány szerencsétlen srác egy listán keresi a nevem, de nem találja. Mit mondott, mi a neve? Nineteen Hundred. Niemann, Nightingale, Ninestock, Nittledeen. Tudja, uram, én egy hajón születtem.
Születtem, éltem és meghaltam egy hajón, talán ott vagyok jegyezve…
Lost Boys Calling című dalát Roger Waters énekli a film végén, a Mott utcát is említve benne.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése